Együtt játszunk

Számomra a színház a találkozásokról szól. Nálunk a föld alá bújva, kicsi, intim térben találkozhat játékos és néző, játékos és játékos, de mindenekelőtt: találkozhatunk önmagunkkal. Akár az önátadott játékon, akár annak befogadásán keresztül. Finom összehangolódás ez, kifelé és befelé egyaránt. Titkok sejlenek föl, amelyeket magunkon átszűrve gazdagabban térhetünk vissza, a kinti-fenti mindennapok világába.

Az előadások készítésekor ugyanezek a belső találkozások mozgatnak. Latinovits szavaival élve: »Mániákusan hiszek abban, hogy az előrevivő közös akarat, sportnyelven a jó csapatmunka, amely a tudáson és szereteten alapszik, az első és utolsó lehetőségünk a gyógyuláshoz, fejlődéshez.«

»Emlékszem a röpülés boldogságára.« - írja Latinovits. Engem ez sejtszinten megrendít, felébreszt és élni késztet. Azt hiszem, mi a “kombával” erre emlékezünk és emlékeztetünk. Együtt felébresztjük, nekifutunk és ugrunk. Fikarcnyi kétség sincs bennünk, hogy mi történik majd a levegőben, valahogy egymás szárnyai vagyunk és olyan jó, hogy ez ilyen természetes!

Hisz mi történne… összekacsintunk, felrebbenünk és kikacagjuk a világot.

Walton Rebeka Laura vagyok, immáron a Szent Gellért Gimnázium öregdiákja, a Katakomba Társulat lelkes tagja. Számomra a színház egy soha el nem múló szerelem, örök szenvedély. Minden játék, szerep egy izgalmas ismerkedés, mely során nemcsak az embert, mint megfejthetetlen jelenséget, hanem az életet, annak kacifántos, mégis gyönyörű oldalait is felfedezhetem újabb és újabb szemszögekből. Különlegesnek tartom azt az atmoszférát, lelkületet, amiben a mi csapatunk dolgozik. Nincs felemelőbb érzés a világon annál, mint amikor sok-sok különböző ember egyazon nyelvet beszéli: a színházét.

A Katakomba számomra egy földalatti kis ékszerdoboz telis-tele csupaszív emberekkel, akik egymást segítik abban, hogy mindenki a legtöbbet hozhassa ki önmagából. Olyan számomra akár egy második otthon, egy összetartó kis család. Egymást inspiráljuk, együtt nevetünk és érzünk. Mondhatni társulatként mind azért dolgozunk, hogy felizzítsuk azt a szikrát a másikban, amely később a színpadon lobban lángra, s létrehozza A Katakombát.

Számomra a Katakomba több mint színház. Egy igaz menedék, ahova bármilyen lelkiállapotban megérkezhetek és gondtalan mosollyal az arcomon távozhatok. Itt kaptam először igazi lehetőséget saját képességeim feltárására és megismerésére.

Büszke vagyok, hogy ennek a csapatnak a tagja lehetek!

A színház számomra felér egy önismereti és személyiségfejlesztő tréninggel. Másokat eljátszva találok igazán könnyen magamra.

Most már több mint tíz éve hobbim a színjátszás. Egy szerelem. Talán pont azért, mert itt minden lehetséges, és sokszor semmi nem az, aminek lennie kellene. Amikor sikerül elérni, hogy a nézők, ismerősök-idegenek, fiatalok-idősebbek kiszakadjanak a mindennapokból, a jelenből; amikor sikerül elérni, hogy nevessenek, esetleg éppen elgondolkozzanak a cselekményen, ezek azok a dolgok, amik számomra a legnagyobb elismerést jelentik a színjátszásban. Nincs annál nagyobb siker, ha tudunk, tudok hatni a nézők szívére-lelkére, és az előadás után az emberek kilépnek a színházból, vissza a jelenbe, de a kérdéseket, válaszokat, emlékeket a darabból továbbviszik a saját életükbe.

Számomra a Katakomba egy fajta pihenést jelent, ahol olyan világokat élhetünk meg, amelyek csakis rajtunk múlnak. A színészi maszk mögé bújás egy más valóságot teremt, amelyben a semmiből teremtünk meg mindent.